Vezettünk, mégis kikaptunk a kupadöntőben. Óriási labdabirtoklási fölényben voltunk az első félidőben, de komoly védésre nem késztettük a hazai kapust. Előbbi annak (is) volt köszönhető, hogy az Andornaktálya teljesen visszahúzódott a kapuja elé, utóbbi pedig talán annak, hogy fölényünk ellenére is kapkodva, a játékot siettetve, idegesen játszottunk.
Egy szögletvariácóból Forgó Kornél megszerezte a vezetést a 36. percben, ám ettől sem nyugodtunk meg, pedig ellenfelünk a bekapott gól után sem változtatott a taktikáján.
A második félidő elején már érezhető volt, hogy jönniük kell, és emiatt jöttek is, de igazi átütő erő ekkor sem jellemezte őket, a mi oldalunkon sem volt szükség védésekre. Ettől sem nyugodtunk meg, sőt, méginkább erőltettük a gyors támadásbefejezéseket, de az álmoskönyv szerint sosem jelent jót, ha valaki hirtelenkedik…
Nem a mi erényeinket segítette kidomborodni az sem, hogy a játékvezető láthatóan engedte a kőkemény játékot, és ha le is fújt nagy faltokat, többször zsebben maradt a lap teljesen egyértelmű szituációban is…
Ezzel együtt csak magunknak köszönhetjük, hogy összehoztunk két olyan szituációt, amit az ellenfél rutinos játékosai ki is használtak.
És talán a kulcsszó meg is van: rutin. Egy rutinosabb csapat a vezetés birtokában – ha nem is tud “rárúgni” még egyet, akkor is – elkezd fetrengeni, elrúgdossa a labdát, százszor is sportszárat igazít, soha nem tudja, honnan kell elvégezni a bedobást, az elgurult labdát sem találja, és persze a kapus is minimum nyújt egyet a kirúgás előtt… Valahogy így:
De sajnos nálunk Babarcsik akkor sem esik el, ha ketten lógnak a nyakán, Szentannai mindenáron előre akar passzolni hazaadás helyett, Uram Dénes két falt közben is előre tör, Nagy-György Bálint sem rúg alá senkinek, hanem tisztán próbál szerelni… A mi csapatunk ilyen.
Sajnos ez ma vereséghez vezetett, de sebaj, majd megváltozik ez… Jön majd a rutin, és rárúgjuk a másodikat!
A gratuláció jár az Andornaktálya csapatának, idén ők nyerték a kupát.
Hajrá GYAK!
