Csupa-csupa rossz döntés miatt nem nyerhettünk ezen a mérkőzésen.
Odafönt valaki eldöntötte, hogy ezen a meccsen nem szerzünk gólt, pedig próbálkoztunk derekasan… Két zúgó kapufa, két gólvanalas mentés, szögletek, fejesek, blokkolt lövések…
Idelent a játékvezető eldöntötte, hogy nem ad nekünk büntetőt, pedig szurkolói szemmel legalább 3,5 lehetősége lett volna rá, de minden elfogultság nélkül is úgy másfél… A 18. percben Babarcsik az alapvonal felé tolta meg a labdát ezzel meg is verve védőjét, aki – persze labdára ment, de – a labda helyett a lábába rúgott egy nagyot, illetve könyékkel még meg is borította. A 70. percben szintén villámléptű szélsőnk volt főszerepben a 16-oson belül. A kapunak háttal állva megnyugtatta talpa alatt a labdát, lesve egy jó visszagurításra a lehetőséget. Helyette azonban egy védő érkezett a háta mögül egy nagy kaszával: először a lábat, aztán persze vitt mindent… Oravecz is felborult kétszer a 16-oson belül, amely esetekhez azért kellett volna egy “jóindulatú” bíró, de ma itt az nem volt.
Persze a mi rossz döntéseink sem segítették a dolgunkat: ahogy telt az idő, egyre idegesebbek voltunk, és egyre inkább kapkodóvá vált a játékunk. Sokszor hiányzott a frisseség, vagy ahogy mondani szokták, az “érzés”: egy-egy indítás centikkel lett hosszabb a kelleténél, egy-egy utolsó passz lett rövidebb a kelleténél…
Az első félidei játékunk még rendben is volt, gólratörően játszottunk, el is jutottunk helyzetekig, és ekkor persze még volt türelem: előbb-utóbb csak összejön a gól. Igazából a második félidőben is ezt játszottuk, csak éppen elfogyott a türelem, és vele együtt az az ellenállhatatlanság, ami ez első 45 percben jellemezte a játékunkat.
Pedig még jó teljesítmények is akadtak: Tóth Levente nagyon labdaéhesen, agilisan játszott, Szilágyi jól söprögetett, Babarcsik többször megverte védőjét, Oravecz tíz évvel ezelőtti önmagát idézve alapvonaltól alapvonalig száguldozott, “Lekliről” meg vagy 10 szabadrúgást lőttünk 45 perc alatt.
Minden edző vakarja a fejét a csapat összeállításakor, hiszen mindig akadnak sérültek, eltiltottak, betegek, akik egyébként a kezdőcsapatban kapnának helyet. Ebben semmi különös nincs. Ami azonban ezen meccsen a felnőtt csapat vezetőedzőjének, Majzik Zoltánnak nyomta a vállát, hát, olyanra széles e futballvilágban nem sok példa akadhat…
Ez a gond egyébként sokszor büszkeségünket is adja, hiszen ki lenne arra büszke, hogy utánpótlásából olyan 16-17-18-19 éves játékosok kerülnek ki, akik már ebben a korban is meghatározó szereplői a felnőtt csapatnak. Erre bármilyen szinten(!) büszke lehet egy klub!
Persze a felnőtt csapat edzőjeként azért szívhatja az ember a fogát, hogy a 18 fős utazó keretből előző nap 10(!) játékos legalább egy félidőt, de akár 90 percet is végigjátszott. Így ők persze a felnőtt meccsen csak egy félidőt lehettek a pályán. Szép feladat…
Nem mentegetőzés ez persze, hiszen – egy újabb közhely – mindig azzal a csapattal kell győzni, amelyik rendelkezésre áll.
Nekünk most ezzel a csapattal egy pontot sikerült szereznünk egy olyan mérkőzésen, amelytől hármat vártunk. Persze semmi baj, ennek az évnek még mindig az a célja, hogy a jövő csapatának alapjait lerakjuk. A klubvezetés, és a szakmai stáb egy újabb mérkőzés tapasztalatával lett gazdagabb.
Hajrá GYAK!
Nyilatkozatok: