MAJZIK ZOLTÁN: Összejöttünk, hogy évet búcsúztassunk….
Itt, ahol a vonat elhalad,
őseink sóhaja járja át a falakat,
a nagy Sárhegy mellett, ami oly sok mindent látott,
őrjöngő tömeget, sok boldog gyereket, gólokat, passzokat, összetört álmokat,
és egy klubot, ami állandó, bárki is tölti meg a félig telt poharat!!!
Mi edzők, a címer és zöld-fehér szív alatt,
kik malter és tégla nélkül építünk falakat,
tartó pillért olyat,
mi hosszú évekig fennmarad.
Apránként kezdve, kavicsoktól kövekig, kisebbektől a nagyobbakig,
addig rakjuk, amíg masszívan áll, megmarad és beépül, erősödik és szépül,
és ha talán drágakőre lelünk, és fénye illik a miénkbe,
mellé tesszük csiszolgatjuk, hogy együtt ragyogjanak majd a fénybe!!!!
Eddzük őket nap mint nap, nem csüggedve,
még ha néha kárognak is a varjak,
mert tudjuk mennyit dolgozunk nyárban, esőben,
hidegben, melegben, és ennek lesz majd gyümölcse,
a cinege éneke, az érkező jövőben.
Milu, Doma, Szabi, Levi, Milu, Peti, a Zolik, Nándi, Tóth Zsolti,
a drága Melinda, Elnök úr, Gabóbá, és Zolibá…
Ez a csapat, ami végre egy irányba halad, ha Bozsik, ha bajnoki,
ha csak egy edzés, vagy csak egy vakrandi,
alázattal vannak, hogy masszívan álljanak azok a falak,
a címer és a zöld fehér szív alatt…
És ha majd évek múlva mi nem leszünk, akkor is maradjon…
VÁR legyen, és többé SOHA kőhalom….
Mert egy a fontos, sok munkának lesz még a gyümölcse,
ami most még csak érik, de ha majd erős lesz, fényes, és üde,
és ezek a falak védik az árnyakat,
újra lesz Gyöngyösön a fiainkból egy Nagy Csapat!